Az itteniek eléggé sajátosan vezetnek, de amúgy nagyon jól. Az első napok elég kemények voltak, de mostanra megszoktam, sőt imádok itt vezetni. Akkor is, ha minimum 20 km-t kell megtennem ha el akarok jutni egy latin buliba, kanyargós, szerpentines, lejtős-emelkedős úton, ami éjjel kifejezetten izgalmas, mert világítás alig van és rendőr nincs éjszaka, így többen is szeretnek rallizni. Nem véletlen, hogy ennyi magas fekvőrendőr van mindenütt, olykor olyan helyeken is, hogy megdöbbentő. Sokszor úgy érzem magam, mint egy gokartpályán, a sok kanyar miatt. Ha nem akarom a fél napomat az utakon tölteni, akkor mint a helyiek, sokkal sportosabban kell vezetnem mint otthon, ahol autópályán például alig mentem, itt meg elég sokszor kell hogy használjam. Legelső utam nem volt olyan mókás, mert jó páran úgy elvakítottak este, hogy semmit sem láttam és nem tudtam értelmezni hogy lehet, hogy hirtelen három fényszórót látok…persze jött egy motoros is, aki előzött éppen és majdnem nekem jött, én meg majdnem lecsúsztam az útról. Itt is mindig javítanak valamilyen útszakaszt, mert rengeteg az úthiba, ebben hasonlít a sziget kis hazánkra. A legtöbb helyen 70 km a megengedett, de szinte senki sem megy annyival. Itt, ha 50-es táblánál 60-70-el mentem akkor is előfordult, hogy páran letoltak vagy levillogtak az útról. A másik véglet meg a csigák, akik indokolatlanul lassan mennek és feltartják a forgalmat. Ilyenkor kihasználom a helyzetet, hogy nézegethetem a részleteket, amit amúgy nem tudnék. Csodás érzés, hogy legtöbbször tenger mellett vezet az utam és minden alkalommal gyönyörködhetek a tájban vezetés közben.

Az utak itt alapvetően eléggé szűkek és a szélük tele van kővel vagy nincsenek jól megépítve és túlságosan meredekek, így a kanyarokban nagyon vigyázni kell. Ráadásul a legtöbb helyen járda sincs, így a gyalogosok a totál egyenetlen útszéli murvában kénytelenek közlekedni, annál is inkább, mivel a sötétben alig látszódnak és ezt mindenki nagyon jól tudja, nincs is sok gyalogos. Legutóbb egy részeg helyit csodával határos módon láttam csak meg a bukkanó után, fekete pólóban volt és totál beleolvadt a sötétségbe. A helyiek is előszeretettel nyomogatják az okostelefonjukat vezetés közben. Az útitársaim sokszor a frászt hozták rám a bűvészmutatványaikkal, amikor kanyarodás közben írogattak a mobiltelefonjukba. Egyébként a sziget úthálózata nagyon egyszerű és logikus, ráadásul minden útirány nagyon jól ki van táblázva, így ez nagy segítség az új szigetlakóknak.

Volt olyan is, hogy a főutat lezárták és mindenkinek a fenti hegyi úton kellett kerülnie heteken át. Ilyenek miatt is elég sok a dugó a délutáni órákban, meg mivel mindenki autóval közlekedik, a helyzet turista szezonban még rosszabb.

Számomra sikerélményt jelentett, hogy képes voltam legyőzni a félelmemet és elvezettem a dzsungelből a városközpontba egy rossz autóval, ami bármikor lerobbanhat és semmilyen információt nem kaptam, mi hogy működik rajta. Nagyon örültem, hogy minden simán ment. Végre annyi ideig vásárolhattam, ameddig csak akartam. Sose gondoltam volna, hogy egyszer ez ilyen örömmel fog eltölteni. Utána elmentem a könyvtárba internetezni, mert a mobilomról munkát keresni szinte lehetetlen volt. Fél napig kerestem munkalehetőségek után étlen-szomjan, annyira belelendültem. Az összes környékbeli hotelnek elküldtem az önéletrajzomat és a bemutatkozásomat. Hazavezettem, majd este a lakótársamat a munkahelyén kellett felvennem, mivel aznap én használtam az autóját. Egy újonnan nyílt strandon dolgozik, ami vidéken van, földutakon át vezet oda az út. Koromsötét volt és iszonyúan zuhogott az eső, alig láttam valamit. Ráadásul minden út, minden kanyar és a növények is totál hasonlóak voltak arrafelé. Bár leírtam az utat magamnak, hol mikor merre kell menni, mivel nem találtam a támpontokat és minden új volt, totál eltévedtem. Nyilván sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha meg tudtam volna beszélni a csendet-akaró sofőrömmel és mindig ugyanazon az útvonalon mentünk volna oda, hogy megismerjem a környéket. Nos, egy idő múlva visszafordultam, de már abban sem voltam biztos mennyit mehettem a rossz irányba. Kezdtem bepánikolni, mert totál ismeretlen volt minden, így elmagyarázni is nehéz lett volna hol vagyok, melyik földúton. Útbaigazítást kértem a helyiektől, de senki sem beszélt angolul. Végül nagy nehezen visszataláltam a kiindulóponthoz és totál más úton mentem, mint amit leírtam magamnak, de a lényeg, hogy odataláltam.

Elég sok elromlott, magára hagyott autót lehet találni az utak mentén és a kertekben:

A másik autós sztorim, hogy 1,5 órát várakoztam a haverom munkahelyén, miután közölte, hogy ő mégsem tud velem hazamenni és odadobta a kulcsot hogy töltsem fel vízzel a hűtőrendszert, mert különben tönkremegy az autó. Én mint műszaki zseni kissé paráztam. Mennyit töltsek bele? Hova? Hogyan? Meg akartam mindezt kérdezni, de csúnyán rám ripakodott ott a folyosón mindenki előtt. Mondta, hogy ne zavarjam itt tovább, mert ez egy munkahely. Menjek és csináljam ahogy akarom, majd otthagyott. Mondanom se kell, hogy a motorháztetőt se tudtam valami miatt kinyitni.  Nagy szerencse, hogy pont jött egy kollégája  a parkolóba és ő segített, fel is töltöttem a rendszert.

A harmadik autóval kapcsolatos dolgot is sikeresen megoldottam. Reggelente friss bagettet kellett hoznom a hostelbe, ahol dolgoztam. Ez volt az első munkanapom. Én naiv, azt hittem, majd reggel jön a főnök és ideadja a kocsikulcsot hogy el tudjak menni a pékségbe, ahogy megbeszéltük. Véletlenül megtudtam egy vendégtől, hogy mindig benne van a kulcs az autóban. Így hát nem volt mit tenni, ő még aludt, fel kellett találnom magam.  Bepattantam a kocsiba és indultam volna, de a sebváltó teteje a kezemben maradt és folyamatosan lötyögött amikor váltottam, nem volt könnyű így vezetni, de mostanra már szinte bármilyen autót elvezetek, annyi fajtát kellett már. Leharcolt volt az autó és a hátramenetet sehogy sem akarta bevenni. Ekkor 6.45 volt és 7 órától kellett hogy reggelit adjak a vendégeknek. Ismét nagy szerencsém volt, mert a hostel-lakók között volt egy kedves francia srác, aki eljött velem és segített már a jelenléte is. Kellett is a bátorítás, ugyanis a hostelhez vezető út egy minimum 70 %-os emelkedő, ráadásul murvás, nem aszfalt, amin padlógázzal lehet csak felmenni és keskeny az út is, ha jönnek szembe akkor gáz van. Előfordult később olyan is, hogy az én kis autóm nem bírt felmenni  az emelkedőn, egyszerűen visszacsúszott. Így inkább lent parkoltam és felgyalogoltam, mert még rutinos vezetőknek se mindig egyszerű ez, nemhogy egy ismeretlen autóval.

Valahogy furcsa ez az autó: 🙂