Az utazás megszervezése ilyen messzire, hosszú távra nem is annyira egyszerű, mint azt gondoljuk. Miután végre nagy nehezen meghoztam a döntést, hogy elutazok, jó pár kemény, dolgos hét következett: kipakoltam a lakásból, sok mindent eladtam vagy kidobtam, aminek már épp itt volt az ideje. A vállalkozásomat szüneteltettem, a salsa iskolámmal és a latin fitness oktatásommal kapcsolatos helyettesítést és dokumentációt elrendeztem, gyártottam a meghatalmazásokat mindenhova, OEP, NAV adminisztrációnak utánajártam és elkészítettem a papírokat, amik a jövőben szükségesek lehetnek, biztosítást kötöttem, könyvelővel egyeztettem, adóbevallást megcsináltam, a befizetnivalókat befizettem, bankszámlát bezártam, EUR számlát nyitottam, az autómat megjavíttattam, majd kölcsönadtam, a postámról gondoskodtam hogy át legyen véve, írtam hivatalos és nem hivatalos leveleket és e-maileket akiknek kellett, készítettem szép friss önéletrajzokat, vettem egy normális bőröndöt és még sok egyéb kisebb, nagyobb dolgot kellett elintéznem, mindezt úgy, hogy az idő nagy részében még dolgoztam. Ugye hogy még olvasni is sok? Nem is tudom, hogy tudtam ennyi mindent megcsinálni ilyen rövid idő alatt, hisz ahogy számoltam kb. 100 pontból álló feladatlistám volt a fenti ügyekből kifolyólag. Lista írás nélkül esélyem se lett volna a sikerre, az biztos, mert ennyi mindent fejben tartani képtelenség, ha meg kint jövök rá, hogy valamit elmulasztottam, azt onnan sokkal nehézkesebb lett volna elintézni.

Sokszor tényleg azt éreztem, hogy a lehetetlenre vállalkoztam:

Azt hiszem az Univerzum nagyon megtámogatott, hogy mindent el tudjak rendezni, de így sem volt könnyű. Azért is aggódtam, hogy az időközben kicsit megfogyatkozott salsa csoportom nehogy megszűnjön, de hál Istennek Pisti, lelkes és ügyes táncpartnerem elvállalta hogy helyettesít a legjobb barátnőm, Ilikém segítségével.

Ha mi együtt vagyunk, a poénkodásért nem kell soha a szomszédba menni:

Ha nem kaptam volna a Családomtól segítséget és nem lett volna ott nekem csodálatos barátnőm a férjével, akkor nem is tudom, hogy oldottam volna meg ennyi rengeteg dolgot. Most nem csak arra gondolok, hogy a postáját például azért nem bízza akárkire az ember, hanem számomra sok erőt adott a biztatás, a pozitív hozzáállás kissé őrült tervem kivitelezéséhez és a tudat, hogy van kire számítanom, ha gondom akad. Mindig hálás leszek nekik, a 2.Kiscsaládomnak, hogy mindenben támogattak. Nem csak a legjobb barátaim, de a leglelkesebb tanítványaim is.

Itt épp egy közös fellépésen voltunk együtt:

A munkahelyemről érthető okból nem engedtek el fizetés nélküli szabadságra, így végül közös megegyezéssel eljöttem. Sajnáltam, hogy elválnak útjaink a Színházzal, ami egy különleges munkahely volt számomra, de úgy éreztem ezt kell tennem, most vagy soha. Időközben betanítottam az utódomat, akit én vittem oda, hogy tiszta lelkiismerettel jöjjek el, mégiscsak én voltam a pénzügyi és HR főmunkatárs.

Galambos Erzsi szülinapján ott virítok bal hátul:

Közben a helyi közösségi oldalakon rengeteg ruhát és egyéb dolgot meghirdettem és eladtam rekord idő alatt, ami majdhogynem fedezte a repülőjegyem árát és jóleső érzés volt megválni a sok felesleges dologtól és ráadásul mindenki jól járt. Megszerveztem egy lakásvásárt, vagyis csomó eladó dolgot kiraktam a lakásban, így aki eljött hozzám az láthatta a teljes kínálatot, nekem meg alig maradt életterem, de a cél érdekében elviseltem egy kis kényelmetlenséget. Voltak olyan tanítványaim, akiket kompletten felöltöztettem összeillő ruhákkal és ékszerekkel. Ráadásul még élveztem is, mert előtört a kreatív énem és nagyon jó érzés volt látni az elégedett pillantásukat, amikor a tükörbe néztek. Sőt, ezután még kaptam visszajelzéseket is, hogy az illető környezete észrevette a ruhatárában történt pozitív változásokat. A barátokkal és a tanítványokkal búcsúbulikat is tartottunk, így a rengeteg elintéznivaló és a bulik miatt egyre csak gyarapodott az álmatlan éjszakák száma, az utolsó pár napban csak pár órákat tudtam aludni a sok teendő miatt.

Ez a búcsúbuli fantasztikusan sikerült, meghatódtam és el is sírtam magam, amikor mindenki egy-egy szál szép tavaszi virággal búcsúzott el tőlem.

A vicces díszoklevél csak hab volt a tortára:

A Színházból is elbúcsúztattak egy gyönyörű virágcsokorral és sok kedves bátorító szóval, ami nagyon jól esett.

A legrégebbi barátaimmal, a „Kiccsaláddal” ahogy magunkat hívjuk már 10 éve, szintén egy őrülten jó estét töltöttem, nagyon sokat nevettünk és megbeszéltük az élet nagy kérdéseit.

Amíg az ember benne van a mókuskerékben, nem is látja, mennyi minden automatikus és kézenfekvő. Viszont minden nehézkesebb, ha nincs az embernek munkája, céges telefonja, rendszeres bevétele stb. Az utazásom előtti két napban postákon és bankokban ücsörögtem és pampogtam, órákon át intéztem az ügyeimet, mert a posta nem kézbesítette az új bankkártyámat és próbáltam kideríteni hol lehet és megoldani a problémát. Valahogy nem így képzeltem el ezeket a napokat. Mondanom sem kell, hogy az izgalomtól szinte semmit sem tudtam aludni az előttem álló egész napos utazás előtt. A reggeli sem csúszott le, mivel annyira izgultam, nehogy történjen valami út közben a reptér felé, hogy a mikróban hagytam a megmelegített tojásrántottámat is, pedig imádom.

Párizsban három órám volt repülőteret váltani és átszállni, bőröndöt felvenni és újra feladni. Tudvalevő, hogy Párizsban óriási a dugó általában a város két vége között és iszonyú nagy amúgy is mindkét reptér. Csodával határos módon egyből megtaláltam a buszt, ami a repterek közt közlekedik, de annyira izgultam, hogy elérjem a csatlakozást, hogy elindultam a bőröndöm nélkül. Még szerencse, hogy fél perc után ráeszméltem túl könnyed a járásom és visszaszaladtam érte. Hála Istennek nem vitte el senki. Szerencsére remek utam volt a repülőn, a hosszú úton volt mellettem egy üres hely, ami nagyon jól jött és a fel és leszállást is teljes lelki nyugalommal kezeltem, pedig azt hittem majd izgulok az első önálló tengerentúli utamon, de nem. A jó kis francia vörösborok és a finom ételek is biztosan segítettek ebben.

Mikor felszállt a gép Guadeloupe felé, eleredt a könnyem a boldogságtól, mert valóra váltottam egyik nagy álmomat! Na ez felejthetetlen pillanat volt az életemben! Jó hangosan hallgattam az imádott zouk zenét, még picit mozogtam is rá amennyire ülve lehetett, mosolyogtam és sírtam egyszerre és egyáltalán nem érdekelt mit gondolnak rólam az emberek, boldog voltam és úgy éreztem enyém a világ! Nyilván az is benne volt, hogy megkönnyebbültem, hisz sok stressz ért az előző hetekben és annak is örültem, hogy elértem a csatlakozást.

A mellettem ülő idős hölgyemény pont leszállás előtt fogta és kettővel odébb rakta a határidőnaplómat az ülés előtti tartóba, amibe fontos infók, kódok és mindenféle személyes dolog volt beleírva. Mindez a pillanat tört része alatt történt. Még szerencse, hogy nem leszállás után vettem észre, hogy nincs sehol a noteszem. A közelemben lévők nem beszéltek angolul, így kézzel-lábbal mutogatva próbáltam elmagyarázni mit keresek. Egyáltalán nem hasonlított ez a repülőn található prospektusokra, így elég dühös voltam, hogy valaki ennyire nem törődik a más dolgával. Nagy nehezen végül valaki megtalálta és visszaadta.

Leszállva a repülőről egyből megcsapott az őrült nagy pára, furcsa volt, de ismerős…

Sajnos most nem várt élőzene a reptéren, mint tavaly és aki kijött értem, késve érkezett, és azzal fogadott, hogy van egy kis probléma… később kiderült, hogy nem is olyan kicsi az a probléma. Bizony itt sem minden fenékig tejfel, pedig ha csak kimondtam a szót, hogy „karibi”, egy kellemes, simogató, meleg érzés fogott el…