Szerintem tényleg igaz, hogy az utazás mindig az ember hasznára válik, mert megtanul alkalmazkodni, hisz mindig adódhatnak váratlan vagy nem szokványos helyzetek, melyeket kezelni kell tudni. Egy idő után az ember úgy érzi sokat tapasztalt és jó pár dolgot átélt, ami akkor is hozzátesz az életéhez, ha nem a legpozitívabb élményként élte meg.

Karibi visszautazásom előtti egyik estén egyik kedves régi barátommal ellátogattunk egy remek kis vidéki csárdába és próbáltam a jó magyar ízeket memorizálni a hosszú távú memóriámba. Isteni volt a jó nagy hazai szalonna, a velő, ilyet aztán biztos nem eszek a „Karibon”.

Az utat végig idegeskedtem, mert a 3 óra 15 perc nagyon kevés az átszálláshoz, ha netán egy nagyobb dugó adódik Párizsban. Végülis most hamarabb érkeztem meg Párizsba és Guadeloupera is és simán elértem a csatlakozást, mert épp alig voltak, de a majd 1,5 órás buszutat végigizgultam, mert néha úgy látszott meg is állhat a forgalom a rengeteg autó miatt, de hála Istennek nem. Nagy meglepetésemre egy lengyel táncos barátnőm is pont ugyanazzal a járattal utazott a szigetre, így nagyon jókat beszélgettünk, mert mindketten hasonló cipőben járunk. Az itteni pára sokadjára is szokatlan volt és most annyira fáradt voltam az út után, hogy másnap csak egész nap kóvályogtam, nem voltam arra sem képes, hogy kipakoljak a bőröndből és elrendezkedjek.

Mindent újra meg kellett szokni, az új otthonomat, a mindig meleg, párás időt, az új embereket körülöttem, a szomszédban állandóan hangoskodó gyerekeket, a totál más feelinget, a más viselkedésbeli kultúrát, hogy nem azt eszem mint otthon és nem azt csinálom mint Magyarországon.

Mondjuk a finom kreol kajákhoz nem nehéz visszaszokni:

Jelenleg Le Gosier városban lakok, a sziget legnépszerűbb kerületében. Mindig szemet gyönyörködtető, mikor benézel egy közeli utcába és egy kis szigetet látsz a távolban a gyönyörű égszínkék víz és ég találkozásánál:

Nem tudom miért, de most nehezebben ment az átállás. Pedig még a természet is besegített, hogy igazán érezzem hol is vagyok. Egyből másnap egy óriási szkolopendrát (százlábút) találtunk a teraszon, ami undorral vegyes csodálkozást váltott ki belőlem. Háromba kellett vágni, mert eltaposni szinte lehetetlen és ha kettőben van még simán megcsíphet, ami nagy fájdalommal jár és olykor  kórházba kell vele menni. Ez az egyetlen állat, amitől itt óvakodni kell.

Csak viszonyításképpen, a láb a képen 44-es:

Egy másik különleges kukac-féle is megjelent, nagyon tetszik, a csápját úgy csóválja, mint egy kutya a farkát.

 

A tapadóujjas mini béka is beköszönt, nehogy elfelejtsem, ő is itt él. Alig bírtam kiugráltatni a házból, elég vicces volt a küzdelmem, mindig másfele ugrott, mint ahogy vártam.

Salsa, a szomszédban lakó barátnőm macskája pedig állandóan rajtam lógna, ha tehetné, nagyon szemtelen, de imádom, olyan édes tud lenni, amikor mindenhogy bújik hozzám. A legfurcsább helyeken érzi jól magát, itt pont egy babaházba feküdt be. Tetszik, hogy itt ennyi állat van körülöttem. Kolibrik is vannak a kertben, de szinte lehetetlen őket lefényképezni, annyira picik és gyorsak.

Az elején tele voltam kétségekkel, aggodalommal, a listáimon szereplő kérdések és feladatok pedig csak gyűltek, kellett egy pár nap, mire megemésztettem, hogy itt most újra a türelemé a főszerep, ami nem az erősségem. Totál más az itteni mentalitás, életfelfogás: itt senki sem rohangászik az utcán idegesen és alapvetően mindenhol kicsit lassabb a kiszolgálás, az emberek is nyugodtabbak, ami lehet számomra feszültséget okoz, ha épp késésben vagyok, de tudom, hogy ebben nekem kell változnom, mert ez a hozzáállás hosszú távon sokkal egészségesebb. Idegesített az is, hogy nem tudtam telefonálni a szüleimnek, akiknek nincs okostelefonjuk, a magyar telefonkártyám pedig egyáltalán nem működött, az internet igencsak szakadozva ment és a ház berendezése sem teljes, egyenlőre főzni a barátnőmhöz járok át és hűtő és mosógép is csak nála van, így nagy toleranciára és alkalmazkodásra van szükség mindkettőnk részéről, de hál Istennek nagyon jóban vagyunk, így ez megoldható, amíg el nem rendeződik ez is. Kissé frusztrál, hogy mindig mások segítségét kell kérnem, ha valami adminisztrációs vagy hivatali kérdésem van, mert itt sok minden elég speciális, például az emberek jó része csekken kapja a fizetését és a TB ellátás is eléggé más, mint nálunk. Otthon ugye bármilyen kérdésem, problémám van, tudom hova forduljak és hogyan intézzem el az adott dolgot. De itt például számomra akkor egy autóvásárlás is egy leküzdhetetlen akadálynak tűnt, hisz másokra kell hagyatkozzak ebben is, mert nincs sok pénzem, így egy jó pár éves használt autót tudnék csak venni és lehetőleg nem szeretnék állandóan a szervízbe járkálni. Legutóbb egyik ismerősöm talált a neten egy olcsóbb, de viszonylag jó autót egy megbízhatónak tűnt tulajjal. Már kezemben volt a pénz, mire az eladó visszalépett. Azóta jó pár autót megnéztem, de mindnek komolyabb műszaki problémája volt. Folyamatosan kérdezősködök szerelő ismerőseimnél, hátha, de egyenlőre az én általam szabott limit nem elég egy normális autóra. Így marad addig is az autóbérlés, ami anyagilag viszont elég megterhelő. Ráadásul az alig egy éves tablet-laptopom van, hogy totál megbízhatatlan: magától kikapcsol és fél óráig kell mindenféle variációban nyomkodnom, hogy életet leheljek belé. Ez azért egy igen komoly probléma tud lenni, főleg egy blog írónak és tánctanárnak, akinek marketingelnie kell magát.  Az utcák, városok ismerősek voltak, de az 1. utam egy ismeretlen helyre, ráadásul este, idegességgel töltött el. Persze megtaláltam és minden rendben volt a kölcsön autóval is, de eleinte ez a sok, az eddigiektől eltérő szituáció nehéznek tűnt.

Mivel kevés a parkolóhely, az autók simán ráállnak a járdára, konkrétan semmi hely nem marad a gyalogosok számára, ezért csak az úttesten tudsz közlekedni, de itt tuti nem büntetnek meg ezért senkit, mert hát esti piac van és kész:

Mikor már kezdtem volna magam tényleg rosszul érezni, a kezdeti bizonytalan itteni jövőképem miatt, akkor észbe kaptam, és azt mondtam magamnak: nem! nem hagyom, hogy a pillanatnyi helyzetem és a nehézkesebb szituációk kedvemet szegjék. Sok terv van a fejemben, de mindenhez sok sok információra és utánajárásra, adminisztrációra és persze szerencsére, vagy inkább azt mondanám égi segítségre van szükség, illetve a francia nyelv még nem megfelelő szintű ismerete is nagyban nehezíti ezt, aminek elviseléséhez szintén nagy lelki erő kell, főleg akkor, amikor egy társaságban csak te nem érted a poént és mindenki nevet rajtad kívül, ezért egy kényszeredett mosolyt próbálsz magadra erőltetni. Azért azt se gondoltam volna soha, hogy képes leszek úgy táncot tanítani itt, hogy egy kukkot se értek abból amit a partnerem mond. A táncpartnerem részéről is ez egy óriási bizalom és megtiszteltetés, hogy emiatt nem különböztet meg hátrányosan. Most már persze pedzegetem a kifejezéseket, de néha most is nagy bátorság kell kiállni emberek elé úgy, hogy amit nem tudok franciául azt angolul folytatom, miközben magabiztosságot kell sugároznom.

Hála Istennek a bulikban és a táncos képzéseken nagyon befogadóak a helyiek, nem csinálnak gondot abból, hogy nem beszélem még jól a franciát, de sokkal jobban érezném magam, ha végre én is a társalgások aktív résztvevője lehetnék, így egyre több a motivációm a tanulásra.

Amikor egyik nap épp franciát tanultam az interneten és próbáltam volna „fransziásan” kiejteni a dolgokat, hallom ám, hogy a szomszédban a barátnőmre bízott pár éves!! kisgyerekek szájharmónikáznak és dudálnak. Gondolom el lehet képzelni, mennyire ideges lettem egy idő után, mert mindezt hosszú órákig csinálták a legelképesztőbb hangzásokat produkálva tőlem pár méterre. Szeretem a gyerekeket és mivel szeretek itt élni a barátnőmmel közös terasszal kialakított házban, még ha sokszor nehéz is, elviselem a gyerekei gyakori sikítozását vagy hisztérikus sírását, amit elég gyakran előadnak. Főleg az az igazán idegörlő, amikor a többi gyerekkel egyetemben olykor négyen-öten is nekiállnak együtt rosszalkodni és kiabálni. De ez a muzsikálás akkor már tényleg sok volt. A koncentrációnak lőttek. Azért a gyerek szüleinek szívesen megmondtam volna hova dugják a dudájukat…! 🙂

Mindezek ellenére tudatosan arra koncentráltam, hogy nekem igenis sikerülni fog az, amit szeretnék, miért ne lehetnék én az, akinek ez is összejön. Főleg lelkileg nehéz ez az elhatározás, utána már a lépéseket az ember megteszi egyesével, ha megvan az elszántság. Miután ezt így végiggondoltam és hoztam egy döntést, hogy pozitívra hangolom magam, meg is jelentek az első kisebb sikerek, pozitív történések és azóta is tart ez. Például szóba elegyedtem a kikötőben egy szimpatikus férfival, amikor a barátomat tanítottam salsázni. Ő jó pár hónappal később, nemrég, meglátta egy hirdetésemet, megkeresett a neten és írt nekem, hogy szeretne tőlem salsa leckéket venni. Ráadásul az idegenforgalomban dolgozik, így sok információt megosztott velem, amire nekem épp nagy szükségem volt. Nos, én azt hiszem ezek a dolgok sosem véletlenek.

A táncot sokáig hanyagolni kényszerültem elővigyázatosságból, anyajegy eltávolítások és komoly fogműtét miatt, így egy berozsdásodott robotként kezdtem el újra táncolni itt, de végre kezdek újra belerázódni az itteni pörgős, izgi életembe.

Mindezt főleg azért írtam le, mert biztosan sokaknak fogalmuk sincs, milyen nehéz újra és újra visszacsöppenni hol az egyik, hol a másik kultúrába és közegbe. Kívülről lehet, hogy csak az látszik, hogy pálmafától pálmafáig sasszézom és a kókuszlevet kortyolgatom…

Na jó, lebuktam. Tényleg imádom a kókusz minden formáját… :))

Vagyis attól még, hogy az álmaimat igyekszem élni, még nem biztos, hogy könnyebb az életem, sőt! Viszont ha majd idős leszek és visszagondolok az életem ezen szakaszára, biztosan mosolyogva teszem majd és semmit sem megbánva.