Biztosan sokan egyetértetek, hogy olyan emberrel együtt élni, akit nem annyira ismerünk, nem mindig könnyű. Szerintem így töményen három hét alatt 3 embernek is elég lett volna mindaz, amit átéltem. Ha nem velem történt volna, el se hinném, annyira megdöbbentő volt egy-egy szituáció! Még szerencse, hogy volt nálam stressz-csökkentő vitamin meg B-vitamin komplex 😊

Jöjjenek akkor a sztorik:

  • Mi volt a legnehezebb eleinte? A más kultúra, a totál más életritmus elfogadása, az, hogy valakihez teljes mértékig kénytelen voltam alkalmazkodni, miközben én egy önálló nő vagyok, de most mégsem mertem eleinte kiállni magamért. Sokan figyelmeztettek, hogy vigyázzak azért, itt nem úgy mennek ám a dolgok… de akkor hogy? Nem kellett sok hozzá, megértettem. Lamentin kisváros központjában voltam délben, nem messze a rendőrségtől és a templomtól. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül mászkáltam, mert végre megkaptam az autót. A könyvtárból kilépve egy iskola előtt haladtam el. Az utcán 4 fiatal srác álldogált és én ösztönösen átmentem az utca túloldalára. Az egyik srác kis idő múlva utánam futott és valamit magyarázott franciául de nem értettem. Szaporára fogtam a lépteimet és mondtam angolul, hogy nem értem mit mond, de tovább jött a hátam mögött, én meg próbáltam közönyös lenni. Végül a fenekemre csapott egy jó nagyot és visszaszaladt a többiekhez. A meglepetéstől köpni-nyelni se tudtam, csak annyit ordítottam rá, hogy NOOOOO! Egyébként visszafogott ruhában voltam, ékszer és smink nélkül. Persze tudtam, hogy az ittenieknek én különleges vagyok a szőke hajammal, de erre az élményre azért nem számítottam.

Ez Lamentin városa:

    • Ha beszálltam a haverom autójába, onnantól az ő szabályai léptek életbe, amit nagyon komolyan vett és sokszor elmondott: tilos volt beszélnem az autóban, de amúgy se nagyon tudtam volna, mert úgy ordított a fekete rap és a helyi zene, hogy komolyan felmerült bennem a halláskárosodás lehetősége, arról nem beszélve, hogy így semmit sem tudtam kérdezni arról amit épp látok. Otthon se volt ez másként: ezerrel bömbölt a vad fekete rap-szerű borzalom, olykor kénytelen voltam kiülni a kertbe, mert már nem bírtam idegekkel a folyamatosan üvöltő zenét. Viszont ha épp olyan kedve volt, akkor a dugóban órákig dumált nekem butaságokat az elméleteiről és én kénytelen voltam meghallgatni, mert nem az a típus volt, aki engedte hogy egy nő bármibe is beleszóljon. Még az elején egyszer lejjebb szerettem volna venni a hangerőt, erre ő rácsapott a kezemre és úgy kikérte magának, hogy csak néztem. Amúgy tudja magáról, hogy nehéz eset, de nekem különösen embert próbáló volt, hogy egyáltalán ne beszéljek! Azt is utálta, ha kérdezek, minden fárasztotta. Ha véletlenül egy-egy szót szóltam a kocsiban, úgy rám ripakodott, hogy totál kattantnak tűnt, illetve sokszor elkezdett ilyenkor olyan őrült módra vezetni, hogy halálfélelmem volt. Jól vezet, az tény, de szinte minden órában imádkoztam mikor vele voltam, hogy túléljem a napot, ugyanis nem bírta elviselni a dugót, így állandóan veszélyes helyzetekbe ment bele, hogy minél hamarabb, minél gyorsabban eljusson oda ahova akar. Sőt, olyan is megtörtént, hogy megtiltotta, hogy fotózzam a kocsiból, mert az őt zavarta. Történt egyszer, hogy egy szót se szóltam, mégis kiselőadást tartott arról, ha megmozdulok, ha beszélek akár egy szót is, ha fényképezek vagy zavarom őt bármivel, akkor azonnal kitesz a kocsiból… tudom hogy nem viccelt…
    • Lakótársam szótárában nem szerepelt a türelem és az alkalmazkodás szó, ezért mindig mindennek úgy kellett lennie ahogy ő kigondolta. Nem ismert tréfát, közölte, hogy ő sosem hajlandó várni senkire, tehát ha kitalálta, hogy megyünk valahova (márpedig szinte sose tervezett előre, vagy csak velem nem osztotta meg) akkor kb. öt, azaz öt kemény percet kaptam elkészülni és legtöbbször étlen-szomjan, mosakodás nélkül indultam el, azt se tudtam hova. A legszebbek mégis azok az alkalmak voltak, amikor mondta hogy Jó reggelt, nyugodtan készüljek el, van 20 percem, aztán mégis meggondolta magát és visszafelé számolt 10-től. Az egynél elkezdte bezárni az ajtót akár ott voltam, akár nem. Azt hittem, ilyen csak a mesében van, de nem. Jogos a kérdés, miért hagytam ezt a durva mini-terrort. Azért, mert mindennél jobban szerettem volna felfedezni, látni a szigetet és senki mást nem ismertem eleinte, csak őt. Aztán tanulva ezekből az esetekből, előző este mindent összepakoltam: strand cuccot, szép ruhát, alvóruhát, kozmetikumokat, mert nem akartam úgy járni, mint amikor egyszer két napig ott ragadtam egy szál ruhában, mindenféle alapvető dolgok nélkül, kényszerből, egy másik városban.
    • Megtörtént az is, hogy végre nagy nehezen sikerült tesómmal telefonon beszélni, de pont az autóban voltunk. Nem engedte, hogy pár percnél tovább beszéljünk, egyszerűen felhangosította a zenét és kénytelen voltam megszakítani emiatt a telefonbeszélgetést. Közölte, hogy ő zenét akar hallgatni és kész.
    • Mindig mondta, hogy nyugodtan telefonáljak az ő telefonjáról, mivel az enyémmel gondok voltak, nem ment rajta az internet se rendesen. De olyan mértékig hangulatember volt, hogy ezt három hét alatt csak egyszer sikerült kivitelezni.
    • A legjobb barátjának három tünemény gyereke van. Képes volt a gyerekekkel a kocsiban úgy vezetni, hogy a tengerparton előtte megivott majdnem egy üveg bort és persze füvezett… el lehet képzelni, hogy vette a kanyarokat. De nem volt mit tenni, én nem szólhattam bele a dolgaiba. Itt amúgy szinte mindenki dohányzik és sajnos hiába van rendelet, az emberek nem igazán veszik ezt komolyan.
    • Többször előfordult, hogy hajnalban véletlen felébredtem és szállásadóm nem volt otthon. Ilyenkor általában elment kocsikázni, mert alig vannak az utakon és lehet rallizni a kanyarokban. Csendben jegyzem meg, hogy nem kis időre ment és utána nekem panaszkodott, hogy milyen drága a benzin és már megint tankolni kell. Egyébként is folyamatosan panaszkodott nekem, hogy minden drága, gondolom azért, hogy még több pénzt adjak neki, pedig jócskán beszálltam a költségekbe. Nem is lenne ezzel semmi baj, hisz mindenki azt csinál, amit akar, de többször is előfordult, hogy este 8 óra tájban elment aludni, így persze hajnal 3 óra körülre kipihente magát és nem egyszer arra ébredtem, hogy hangosan játszik, zenét hallgat, de leginkább a telefonba szeretett ordibálni. Fogalmam sincs, hogy hajnalban kivel tudott mindig kiabálni, de neki ez nem jelentett problémát. Nekem már annál inkább.
  • A dzsungel szélén laktam és nem volt eleinte autóm, mivel egyrészt drága lett volna bérelni és információm se volt semmiről, másrészt a haverom azt mondta, nyugodtan használhatom az övét, de akkor még nem tudtam, hogy az autó 20 éves és állandóan probléma van vele. Volt, hogy elindultunk kirándulni kölcsönautóval, mivel az övé a szerelőnél volt, de a kölcsönadó visszakérte, így egy másik városban kellett maradnunk, míg egy másik haverja értünk nem jön, így megtörtént, hogy két napig ugyanabban a ruhában kellett lennem, amit nem igazán díjaztam, de nem tehettem mást, hisz nem ismertem a szigetet és rá voltam utalva erre az emberre. Végül a haver mégsem jött, így buszoztunk, stoppoltunk és gyalogoltunk a dög melegben haza.

    • Főhősünknek a tolerancia nem igazán volt az erőssége. Vásárolni utált és várakozni is. Ha nagy ritkán rávettem, hogy elmenjünk egy boltba, akkor minden alkalommal kb. max. 10 percet kaptam erre sorban állással együtt. Mondta, hogy méri az időt és ha nem vagyok ott pontosan, akkor elmegy nélkülem. Így mint egy éhes fenevad a túlélő-showban, mindent belehajigáltam a kosárba, amit ennyi idő alatt össze tudtam vadászni. Nem volt egyszerű, mert nem ismertem a választékot, az árakat, így előfordult, hogy kilónként több ezer forintért vettem gyümölcsöt és elég egyoldalúan táplálkoztam az első időkben, mert gyorsnak kellett lennem. De meg is látszott az alakomon, hogy nem dőzsölök, mint most. Szinte soha nem jött be velem a boltba, merthogy ott hideg van. Ha viszont kellett neki valami, akkor gyorsan pofátlanul belerakta a kosaramba a legdrágább italokat is akár és persze velem fizettette ki.
    • Nagy nap volt, amikor végre tudtam venni magamnak egy nagy 5 l-es vizet, hogy ne a borzalmas csapvizet igyam. Erre mit csinált emberünk? Az autó hűtője rossz volt, elfolyt belőle a víz, ezért állandóan utána kellett tölteni. Így ő beletöltötte az ásványvizemet az autóba, azzal a felkiáltással, hogy mégiscsak jobb ez a kocsinak!!! Vagyis még az autóját is sokkal fontosabbnak tartotta nálam. Azt meg sem kellene említenem, hogy én vettem, az én pénzemből, tehát joga se lett volna hozzá. Többször is megígérte, hogy hazafelé vesz majd másikat nekem, de ez sosem történt meg.
  • Kedvenc sztorim: köhögtem és nem voltam valami jól, ezért megkérdezte a szállásadóm főzzön-e egy teát nekem? Ilyen nagy kedvességre nem számítottam, nagyon meglepődtem és örültem, mert jól esett volna egy forró ital. Gondolhattam volna, hogy korai volt az öröm. Zsírszagú és zsírízű undorító löttyöt kaptam, amit nem voltam képes meginni. Mint kiderült, olyan lábasban melegített vizet, ami nem volt elmosva, ezért volt zsírízű, ráadásul a teafilterek tele voltak bogarakkal, amit persze csak később realizáltam, mikor kipakoltam a konyhai dobozokat.

  • A kukát és a mellette kiborult szemetet senki se vitte el a házunk elől, így este jöttek a kóbor kutyák és egyéb állatok, hátha találnak valami ehetőt. Sajnos sok a kóbor kutya az utcákon, mert nincsenek menhelyek, és veszélyesek lehetnek, mert falkákba verődnek. Ha akár csak fél napig nem vittem ki a szemetet, amiben bármilyen ételmaradék volt, akkor jó kövér kukacok lepték el a szemetest és környékét, nem hittem a szememnek. Ha bármilyen apró morzsát is a pulton hagytunk, 3 másodperc múlva ott termettek a miniatűr hangyák, és egyre csak többen és többen lettek.

    •  A ház felső részén ahol laktunk egy 8 gyermekes anya lakott és nem dolgozott. Itt az állam nagy mértékben támogatja az egyedülálló anyákat, így igen jó életet élt a család és sokat otthon voltak. Általában nagyon hangosan élték a mindennapokat, sokszor úgy ordibáltak, hogy azt hittem vér fog folyni. Egyik este olyan szinten hangoskodtak, hogy a lakótársamat felébresztették, aki besokallt és ő is elkezdett zajongani hajnalban, hogy visszaadja nekik a kellemetlenséget. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy én aludni szeretnék és alig bírtam lebeszélni arról, hogy átmenjen balhézni. Ami nagyon zavart velük kapcsolatban, hogy a kert végében volt egy óriási szemétdomb, ugyanis a szemetet elégették. Mivel a műanyagokra szolgáló kukába ők mást is beledobáltak, a szemétszállítók nem voltak hajlandóak elvinni, így intézkedés helyett ők ezt találták ki megoldásként.
  • Eleinte az is gondot okozott, hogy nem volt légkondi a házban, így rengeteg szúnyogcsípést szedtem össze, hiába fújkáltam magam riasztóval, újdonság volt a vérszívóknak a jó kis európai vérem. Ráadásul a repülő erős légkondija miatt megfáztam, sokat köhögtem, már az első napokban leégtem és a fogam is őrült mód fájni kezdett. Ami egyébként szerencse, mert így legalább kiderült, hogy nincs is érvényes utasbiztosításom… hiába fizettem érte.