Átgondolva a sok kis sztorit, ami velem megtörtént, valamilyen szinten mindegyik vicces most így utólag elolvasva, de akkor mikor megtörtént, nem éreztem annak. De tudtam, hogy sok mindent kell még tanulnom az élet iskolájában és fel is voltam rá készülve, hogy más világba csöppenek, egy-egy dolog mégis váratlanul ért. Elérkeztem itteni életem fordulópontjához.

Délután elszenderültem olvasás közben és arra ébredtem, hogy csörög a telefonom, egy ismeretlen helyi számról hívtak. Hirtelen azt hittem álmodom, hisz abban a pillanatban ébredtem, így nagyon észnél kellett lennem, hogy ez ne hallatszódjon. Az egyik hostel tulajdonosa hívott, hogy látta az álláspályázatomat és másnap menjek be megbeszélni a részleteket. Hú, el se tudom mondani mennyire boldog voltam! Itt nagyjából 20 százalékos a munkanélküliség, nekem meg két hét itt tartózkodás után lett munkám!! Úgy, hogy nem tudok franciául! Mi ez, ha nem csoda? 😊 Meg az is egy nagy csoda volt, hogy mikorra megbeszéltük az interjút odaértem, mert aznap háromszor robbant le az autó, amivel szállásadóm megígérte, hogy elvisz.

Ahogy az is csoda, hogy el tudtam költözni a dzsungelből és teljesen véletlenül az új lakásom kb. 20 perc sétára volt a munkahelyemtől. Recepciós/mindenes voltam egy hostelben, (akit érdekel ez a webcíme: egwadahostel.com) aminek csodálatos kertje volt, tele szebbnél szebb növényekkel, pálmafákkal és a kilátás a tengerre lenyűgözött. Ráadásul ingyen lakhattam itt az első időkben és wi-fi is volt. A munka és a szobák már nem annyira voltak csodálatosak, de erről még később írok.

Első munkahelyem:

Miért volt ez óriási fordulópont? Mert végre emberek közé kerültem, jó pár kedves és nyitott emberrel találkoztam a világ minden tájáról. Megismerkedtem egy német, korombeli lánnyal, aki nagyon hasonló gondolkodású, mint én és az első perctől kezdve szinte minden időt együtt töltöttünk. Én általában kora délután végeztem a munkával, így pár hostellakóval összeverődve elmentünk a tengerpartra vagy enni. Szórakozni is eljutottunk, nagyon remekül éreztük magunkat. Szuper volt, hogy végre annyit beszélhettem, amennyit csak akartam és nem szólt be senki, ha fényképeztem, sőt végre rólam is készültek fotók.

Ez a német barátnőm a hostelből elköltözött egy közeli apartmanba és mivel szabadnapos voltam meginvitált magához. Ekkor már iszonyúan elegem volt a kettős személyiségű szállásadómból, ezért nagyon örültem, hogy jó pár napot a barátnőmmel tölthettem. Végigjártuk a legszebb tengerpartokat, boroztunk a parton, jókat ettünk, úsztunk, búvárkodtunk, nevetgéltünk és megtárgyaltuk az élet nagy kérdéseit. Talán ekkor láttam először itt leguánt, ami nagy élmény volt, mert egyáltalán nem félnek az emberektől.

Egyik nap ezen a csodaszép tengerparton ejtőztünk a barátnőmmel:

Ezzel a német barátnőmmel olyan remekül éreztük magunkat, hogy felajánlotta, maradjak nála végig, amíg el nem utazik, kb. még 5 napig. A haverom, akinél előzőleg laktam, szinte minden nap dolgozott és nem szívesen adta kölcsön az autóját, de ha igen, akkor pedig bármikor bárhol megállhatott volna, így legtöbbször inkább otthon maradtam, mert nem mertem túlzottan kockáztatni, hisz nem ismertem a szigetet.

Ex lakótársam nem díjazta, hogy ilyen sok időre otthagytam és nem volt akit rendszabályozzon, ezért egyik nap felhívott és elküldött melegebb éghajlatra. Én ennek nagyon örültem, mert amúgy is nagyon elegem volt belőle és el akartam tőle költözni. Aznap este pont tócsnit sütöttem a szomszédban lakó francia barátunk és családja számára, remekül éreztük magunkat, de volt lakótársamnak majdnem sikerült elrontania az egész estémet az állandó telefonálgatásával, kritizálásával és okoskodásával. Látva ezt, a francia szomszéd srác felajánlotta, hogy elvisz hozzá kocsival és segít elhozni a maradék cuccomat, ami még nála van. Nos, itt kezdődött a napokig tartó szívatás.

Hiába állapodtunk meg előzőleg, hogy elköltözök tőle, egyszerűen nem válaszolt az üzeneteimre, a hívásaimra és mindig tologatta az időpontokat. Emiatt napokig idegeskedtem, hogyan fogom visszaszerezni a cuccaimat, mert nagyon úgy tűnt, hogy direkt csinálja. Egyszer potyára oda is mentünk, de nem volt otthon. Nekem nagyon nehéz volt ez a helyzet, mert a szomszédomat nem akartam kellemetlen szituációba keverni, de nem láttam más megoldást, mint az ő segítségét elfogadni. Mivel a normális, kedves hangvétellel nem értem célt, így kénytelen voltam bekeményíteni és közöltem, hogy nem várok tovább, szükségem van a cuccaimra és ha nem enged be a házba, akkor rendőrt hívok. Na ez hatott, mert volt előzőleg kisebb zűrje a rendőrökkel. Végül a munkahelye parkolójában találkoztunk vele. Durván fenyegetőzött meg ordibált franciául, jobb is hogy nem értettem mit. A szomszédom próbált vele értelmes módon beszélni, de nem lehetett. Végül elindult a háza irányába, mi meg utána. Félúton megállt egy utcai sütöde előtt és odaordította nekünk, hogy éhes, neki most ennie kell. Itt már nálam is elszakadt a cérna, mert már napok óta könyörögtem a cuccaimért. Kiszálltam az autóból és remegő hangon, de nagyon határozottan közöltem, ha most nem adja vissza a cuccaimat, most azonnal hívom a rendőrséget. Végül durva szóváltás és csúnya szavak kíséretében az úttestre hajította a ház kulcsát és mondta, hogy mehetek, de 5 percem van csak és a szomszédom nem teheti be a lábát a házba, különben baj lesz. Mindent ahogy volt, csak simán behajigáltam a bőröndbe vagy a kocsiba, csak minél hamarabb el onnan. Fogalmam sem volt, odajön-e csekkolni mit viszek el, nem is értettem az egészet, miért viselkedett ilyen őrült módon. Csak azt tudtam, hogy hangulatember és kiszámíthatatlan, ezért próbáltam lélekben mindenre felkészülni, de nagyon féltem és még órák múlva is alig tudtam lelazulni. Engem sosem bántott, de nem tudom mit csinált volna, ha nem alkalmazkodom az őrült szabályaihoz. A kulcsát a szomszédjának adtam oda ahogy kérte és végre három hét után megszabadultam tőle. Nagy megkönnyebbülés volt. Mindezek után gondolom megbánta a viselkedését, mert rengetegszer hívott meg üzent, sokszor hajnalban is, hol a bocsánatomért esedezve, hol újra elküldött a francba. Én semmilyen reakciót nem adtam felé és letiltottam minden közösségi fórumról. Ezután kb. egy héttel pont ettem a munkahelyemen, amikor egyszer csak észrevettem, hogy valaki áll az asztal mellett. Mikor megláttam, hogy ez ő, úgy megdöbbentem hirtelen, hogy majdnem félrenyeltem a falatot. Pár percet beszéltünk csak, megkérdezte hogy vagyok én pedig hűvösen válaszoltam és minden jót kívántam neki. Szerencsére megértette és ezután nem nagyon keresett.

Nagy önuralom és türelem kellett, hogy elviseljem azt, hogy szállásadóm mindenbe beleszólt. Megmondta, hogy hol zuhanyozzam, hogy mikor beszélhetek, hogyan közlekedjek az utcán, hol álljak meg, az autóban és a városban sem fényképezhettem, mert azt itt nem szeretik a helyiek, mondta, engem pedig szinte sose volt türelme lefényképezni.

Jogos a kérdés miért tűrtem mindezt? Eleinte próbáltam megoldani a problémát, elmondtam, hogy mi zavar és ha épp jó passzban volt, akkor meg tudtuk beszélni a dolgokat. Elvileg. Mindig belátta, hogy igazam van, elnézést is kért és megígérte, hogy jobban fog figyelni a viselkedésére, de sajnos minden maradt a régiben. Mindenki jó valamire, ha másra nem elrettentő példának…